Gyakran eszembe jut, hogy milyen furcsa világ az, amelyben élünk. Arra építettük életünk fenntartását, hogy felfaljuk egymást. A testünk fenntartásához más élőlényeket fogyasztunk, (én) növényeket, (mások) állatokat is. A növények a fotoszintézis mellett szerves hulladékkal is táplálkoznak (ürülék,elbomlott növényi, és állati maradványok,stb.). Sokszor felteszem magamnak a kérdést, miszerint : Attól, hogy így élünk ,és ez vált a megszokottá,és elfogadottá, biztos, hogy nem élhetnénk másképp? Megesszük egymást, és ha lejárt az idő, akkor valaki minket is elfogyaszt, hogy belőlünk fenntartsa magát. Igyekszem elfogadni azt, hogy a világ, amelyben élünk, többek között eme törvényszerűségek alapján (is) működik. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ember valami oknál fogva más, mint a többi itt élő lény. A természet részei vagyunk, úgy mint bármelyik vadállat, ugyanakkor mégis úgy viselkedünk mint egy UFO! Ezt most kicsit kisarkítva, persze félig viccnek szántam ,de mindig ez jut eszembe, ha olyan embereket látok,akik divatos, ám kényelmetlen ruhákban élnek (nem tudnak előrehajolni,lépni,futni, mert felcsúszik,lecsúszik,feszül,szorít), vagy amikor a nők orbitális magassarkúban tipegnek a járdán, mely utóbbin hosszasan sétálgatva szerintem minden embernek megfájdul a térde, és a bokája (így amikor lehet ,én inkább a füvön sétálok). A járdán közlekedve úgy érzem magam, mint egy hatalmas monstrum (pedig vékony vagyok), ami minden egyes lépéssel becsapódik egy rendkívül kemény felületre, melynek hatására a befektetett energia egy jó része visszaverődik, és az egész szerkezet nyikorogva megrezeg. Ez nagyon kellemetlen számomra. Értem én, hogy miért találták ki a járdát, de attól még nem szeretem, és kelletlen jelenségként tartom számon. A föld és a fű, olyan, mintha felhőkön járnék, a talaj változásai, botok, kövek, dombocskák, mind a talpamat maszírozzák, és az izmaimat erősítik. :) Járda nélkül, hát még cipő nélkül érzem a kapcsolatot a Földdel, aki testem élteti, és így otthont ad lelkemnek. Egyes természeti népek úgy tartják, hogy a lábunkkal is látunk, és mióta elkezdtünk cipőt hordani, talpunk vak lett...
Hatalmas, zárt tereket építünk, és ott mind a hat érzékszervünket túlizgatjuk (zenével,látvánnyal,szagokkal,stb.) az emberek által megszerkesztett találmányok sokaságával. Csak termelünk, fogyasztunk, szaporodunk, mintha a világunk végtelen lenne, és tetteinknek nem lenne következménye. Közben kizárjuk a napot, az esőt, a szellőt. Helyette van neon fény, légkondi, hűtő-fűtő berendezések. Mindig jobban, és jobban akarunk élni, több kell, és nagyobb kényelem. Az őszinte emberi kapcsolataink kimerülnek a sorozatok nézésében, és a netezésben (persze, azért jócskán van kivétel). Megszoktuk, hogy bűzös, pöfögő, kerekeken guruló eszközök szállítanak minket, és ez milyen kényelmes. Persze a tömegközlekedési eszközökön tömeg van, az autóutakon meg dugó, szóval mégis kellemetlen,de nekünk sietnünk kell...oda kell érnünk!Időre! Micsoda stresszhelyzet.
A gyárak füstölnek, készítik nekünk a ruhákat, cipőket, berendezési tárgyakat, különféle alkatrészeket, konyhai felszereléseket, stb., amiket mi megveszünk, újra és újra, periódikusan. Jajj, de jó is elmenni a közeli plázába, kikapcsolni egy kicsit, és shoppingolni. Minden új ruhától, divatos frizurától szépek leszünk, és szerethetőbbek... Közben labori körülmények között, üvegcsékben nő a saláta, répa, stb. Szegény ő sem látott soha napot,se esőt, se földet. Vagy ha mégis, akkor a sikeres génmanipulációnak köszönhetően ontja magából a mérgeket, hogy maga körül elpusztítson minden rovart, talajlakót, és más növényeket. Igazán értékes találmány, ami méltán terjedhetett el világszerte... A hús és bőr üzemekből ömlik a szenny, és a vér a folyókba, és patakokba. Az ott "élő" állatok szűk ketrecekbe zárva esznek valami borzalmat, ürítenek,esznek és ürítenek, míg kellő méretűre nem dagadnak, lehetőleg minél gyorsabban, a nőstények utódokat nemzenek, pedig életükben hímet nem láttak még, esetleg ha tehén szerencsétlen pára,akkor még egy fejőgépet is rászíjaznak. Mindezen termékeket megvásárolhatjuk a hipermarketekben, vagy bármelyik boltban, és most már a piacon is.
Közben legyen mindenkinek legalább 2-3 gyermeke,akiket nem örökbe fogad, hanem ő maga ad neki életet, mert ez igazán fontos és szép dolog. Persze ,hogy az, hiszen melyik nő ne vágyna rá, hogy lágyan magához ölelhesse gyermekét, szerethesse, babusgathassa, lássa felnőni. Csodálatos élmény lehet az anyaság, ugyanakkor felelőtlenségnek vélem, pusztán az ösztönök nyomásának engedve, tovább duzzasztani az emberi populációt, és életet adni olyan gyermekeknek, akik szintén majd utódokat nemzenek...és ki tudja, hogy nekik már mi lesz a sorsuk ezen a bolygón. Ezzel a mondattal nem szeretnék senki lelkébe gázolni, hiszen ami történt, megtörtént, azon bánkódni vagy szorongani már nem érdemes. A szülők szeressék gyermekeiket, és éljenek boldog életet. Viszont a potenciális családok, akik még csak gondolatban tervezik génjeik továbbörökítését... nekik talán érdemes elgondolkodni a leírtakon. Ha ez a fogyasztói, és kizsákmányoló életvitel tovább fokozódik, akkor milyen világban kell majd utódainkak élniük? Miért ne lennénk képesek olyan gyermek igazi szüleivé válni, aki nem saját méhünkben fogant?
A mai társadalom arra ösztönöz, hogy fenntartsuk a nyugati világban elfogadott állandó növekedési modellt, mi szerint az emberi populációnak folyamatosan növekednie kell ahhoz, hogy fenn tudja tartani önmagát. Sajnos ez fizikailag lehetetlen, és egy pont után kivitelezhetetlen. Ezek olyan tények, melyeket többé-kevésbé mindenki ismer, és különféle mértékben vagy belátja, vagy nem. Bárhogy is van, magam részéről fontosnak érzem feltenni a kérdést, hogy mit teszünk mi azért, hogy túllássunk a kényelmi zónánkon, és ne csak saját magunkkal foglalkozzunk esztelenül, hanem a régi emberek bölcsességéhez hűen? Ez alatt azt értem, hogy ha elveszünk valamit, akkor adjunk is vissza. Hiszen az emberek között is így működik. Veszek egy könyvet, de fizetek érte pénzzel. Adok neked almát, te pedig nekem barackot. Meghívlak vacsorára, te pedig engem ebédre. Ha megölsz egy állatot, mit adsz neki cserébe, hogy elvetted az életét? A boltban pénzzel fizetsz a húsért, de az, akinek húsüzeme van, és áldatlan körülmények között felhízlalta, majd, kioltotta az adott lény életét...ő mit adott cserébe neki? Semmit. Minden amit adott, az csak a saját érdekeit szolgálta, és a profit növekedését. Te pedig azzal, hogy vásárolsz, ezt a brutális folyamatot támogatod. A farmon élő állatoknak jobb sorsa van, de őket is bezárják, és a cél a hizlalás, és halál. Hogy megvedd, és megedd. Biztos vagyok benne, hogy egyikőjük sem akar meghalni. Ha néztél már szenvedő, haldokló állat szemébe...vagy csak egy másik lény szemébe, akkor te is tudhatod. Őszintén azt gondolom, hogy ez egy beteg dolog. Felhozhatod mentségként az evolúciót (amiben én nem hiszek, de ha te az ember szabásúak családjába tartozónak érzed magad, semmi gond, elfogadom), a fogazatot és a karmaidat is felhozhatod érvként, amivel megnézném, hogy hogyan eredsz egy őzike nyomába, mélyeszted belé karmaidat, és metszőfogaiddal marcangolod a nyers húst. Utána biztos nem fájna a pocid, és a ragadozókhoz hasonlóan pár napig nem lenne szükséged táplálékra. A tápanyagokról meg az a véleményem, hogy a világban több millió olyan ember, és család él, akik már generációk óta nem fogyasztanak húst. Vajon mi a titkuk?!
Ha vegetáriánus vagy, akkor mit adtál a növénynek, amit megvettél a boltban? Nem tudod honnan jött, csak sejtheted, és remélsz, vagy inkább nem is mersz belegondolni, hogy miből termett az a répa. És ez ugyanúgy vonatkozik a Bio-ra is. Persze az egy fokkal jobb, szebb is meg finomabb is, de az, hogy valami bio, az nem jelenti azt, hogy nem GMO, vagy HIBRID továbbá azt is permetezik, csak környezetkímélőbb vegyszerekkel, melyek megfelelnek a hatóságok által előírt elvárásoknak. Szuper! Szóval marad a kiskert,ahol ha szerencséd van, akkor tudsz olyan magokat ültetni, amit valakitől kaptál, és nem hibrid, nem gmo, nem előkezelt, nincs bevonva valamilyen vegyszerrel, hanem eredeti, tiszta, ép állapotában van, ahogy azt a természet megalkotta. Ez sem egyszerű feladat, de nem lehetetlen. Ha van hová ültetned, akkor szeretheted a magokat, énekelhetsz a palántáknak, mesélhetsz a rügyeknek, simogathatod a leveleket, onthatod magadból az imákat és a szeretetet. Megteremtheted a méltó körülményeket, és lehetőséged adatik arra, hogy adj, és ne csak el vedd. És mikor eljött az idő, akkor méltó módon húzhatod ki azt a répát, vagy hagyhatod, hogy kezedbe hulljon az érett paradicsom.
Ha minderre nincs módod, akkor marad a piac, és a remény, hogy az a zeller nem Spanyolországból jött, a hírhedt giga ültetvényekről, hanem egy öreg nénike termelte a kertecskéjében. Micsoda ábrándok...sóhajtás... De még ha így is lenne, mit adsz cserébe a zellernek? :D
És mi van akkor, ha a répa nem akar kibújni a földből? Még élni szeretne? Úgy hiszem a növényeknek is éppúgy vannak érzéseik, csak ez számunkra nem olyan nyilvánvaló. Ha volt már hosszabb ideig, akár csak szobanövényed, és figyelemmel kísérted létezését, akkor megtapasztalhattad, hogy hogy reagál rád, a különböző életérzéseidre, pl. egy boldog periódusban vagy ha sok figyelmet, és szeretetet közvetítesz felé, akkor virágba borul. Ha beteg vagy és szomorú, akkor kifakul, és kicsit elkókad. Persze ehhez szükség van a köztetek lévő kapcsolatra is. Egy elmélet szerint, a növények nagyon lassan gondolkodnak és kommunikálnak. Télen álmodnak, majd mikor elkezdenek a tavaszról álmodni, és arra gondolni, akkor beköszönt a Tavasz.
Nem ítélem el, ha egy élőlény természetes halállal elhull, és te megeszed, a keselyűk is ezt teszik, mint ahogy azt sem, hogy a paradicsom nyár végén megérik, és azt meg én eszem meg.
A sorokat még tovább onthatnám, mert bőven van még ott, ahonnan mindez kijött, de úgy érzem, hogy egyenlőre a fentiekből ennyi elegendő.
Mindezek nyomán született meg az az elképzelés, mely Csíraelmélet nevet kapta.
És most itt visszatérnék a sorok elejére, a hagymához, és a csírához... Amikor a két fél vöröshagymában megláttam a csírát, akkor már sokadjára felébredt bennem a vágy, és a késztetés, hogy ez így nem fair. Ezután egy belső sugallat azt suttogta, hogy ne egyem meg a csíráját, így azt kiszedtem, és félretettem. Kis idő elteltével levittem, és egy bokor tövébe helyeztem, hogy tápanyagként szolgáljon számára.
A fák, és némelyik bokor, a hideg beköszöntével lehullajtja leveleit, melyeket az emberek nagy buzgósággal összehordanak, majd elviszik ,közmunka címszó alatt, vagy a saját kertjükben gereblyézik össze, és elégetik. Biztosan akad aki nem így cselekszik, de az kivételes. Úgy hiszem, hogy az lenne a természetes, és a megfelelő, ha a leveleket, melyeket a fa táplált,növesztett, majd lehullajtott, visszakapná, hogy a belőlük létrejövő tápanyagot, saját életének támogatására hasznosíthassa.
Úgy érzem, mindenért hálás vagyok, amit megkaptam, vagy megkapok. A mai korban rengeteg lehetőségünk van, és választásunk, hogy hogyan éljük az életünket, illetve mit hagyunk magunk után. Általában véve az életünk kényelmes, van hol aludnunk, választhatunk, és válogathatunk, hogy mit eszünk, utazhatunk, olvashatunk könyveket, szórakozhatunk, nem kell pár megállónál többet utaznunk, hogy valamelyik távoli országból származó ételt vagy mozgásformát kipróbálhassunk, és még sorolhatnám. Persze sajnos vannak, akiknek még fedél sincs a feje fölött, vagy meleg étel az asztalán.
Emberek vagyunk, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy félig állatok, ösztönlények vagyunk, a másik részünk pedig valami igazán különleges. Hiszem, hogy létezik szabad akarat,de a tetteink következményeként a "sors" is. Képesek vagyunk ösztönlényekké válni, akik minden cselekedetükben az önfenntartásra, táplálkozásra, szaporodásra, hatalmi harcokra, és egyéb hasonló dolgokra összpontosítanak, de van ott valami más is. Az a más, amikor empátiát érzünk valaki iránt, vagy szeretünk tiszta szívből, amikor megmentjük valakinek az életét, és amikor látjuk magunkat kívülről, és feltesszük a kérdést, hogy ki vagyok én? Nem az, akivel azonosítom magam, hanem a legbensőbb lényeg, az esszencia, mely néha felragyog, de olykor egy sötét lepel alá kényszerül.
Az állatokkal szemben (bár azt hiszem köztük is van kivétel) nekünk meg van a lehetőségünk, hogy belássuk tetteink következményeit. Tudatunkkal képesek vagyunk ösztöneink, és indulataink irányítására, így képessé válunk a legjobb belátásunk szerint cselekedni. Ezért hát, nincs bocsánat. Mindenkiben ott rejtőzik a lehetőség a változásra.
A csíraelmélet alapja az, hogy ha valamit kaptál, adj is vissza belőle.
Később ezt még lényegretörően, részletesen kifejtem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése